Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

 

Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet -
Apszu s Mummu-Tiámat akkor
isteneket nemzettek s szültek:
szülték Lahmut s Lahamut.

Teltek az idők, múltak az idők
s e kettőt még dicsőbben követé
Ansar isten s Kisar istennő.

Nap napra gyűlt, év évre gyűlt,
sokasodtak a napok, gyarapodtak az évek
s egyszer már kettejük fia,
Anu is atyáihoz nőtt föl.
Nemzője, Ansar, saját képére
alkotá őt, gyönyörűséggel.
Anu meg Nudimmudot nemzé,
ki büszkébb volt atyáinál is:
mert okosságban és erőben,
vitézségben párja nem termett!
Hatalmasabb volt nagyapjánál,
hatalmasabb volt Ansarnál is;
akkora hős, olyan erős,
mint Nudimmud, egy sem akadt -
nőtt noha még testvére számos!

Ezek az isten-gyermekek
egy-csapatba egyesültek;
csúfolták Tiámatot, kinevették,
s amint té s tova rohangáltak,
csúfolkodva elrontották a kedvét:
addig-meddig, hogy ereje megtört,
trónja megingott...

Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu;
Tiámat szíve megvonaglott;
Mummu dühhel en-csípőjére ütött;
rossz kezdet rosszabb folytatást szült:
viszály készült az istenek között...

Apszu, a nagy istenek őse,
ekként szólott Mummuhoz akkor:
"Szívem öröme, Mummu, követem te!
Készülődj útra, megyünk Tiámathoz!"

Jó szaporán útnak eredtek
s érkezve Tiámat elébe,
térdet és főt hajtottak s azonnyomban
az isten-gyermekek
ügyére fordították a beszédet.

Szóra nyitva száját, imígyen
szólott Apszu a Ragyogóhoz:
"Simaképű semmirekellők
szakálltalan, bajusztalan  
serege zavarja meg álmomat
s nappalaim nyugalmát elrabolja.
Gúzst készítek lábukra-kezükre,
gúzst készítek szilaj lelkükre,
hogy legyen tőlük nyugovásom!"

Hallván Tiámat e beszédet,
haragra gyúl és iszonyúat
kiált s a kiáltással együtt
gonosz terv szakad ki belőle:
"Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?
Ámbár igaz... Mi mást tehetnénk?
Gúzsba velük, rontást fejükre,
hogy megkötve-igézve, moccanatlan
nyögjék ősi hatalmunk erejét!"

Szól Mummu is, szólván szól Apszuhoz,
a dühöngőnek rossz tanácsot készít:
"Menj hát a sötét úton járók ellen!
Nappal akkor majd lészen nyugodalmad
s éjszakáid álmát se bántja senki!"
Hallván ezt Apszu, arca fölsugárzott:
előbb is már komisz sorsot szánt fiainak, az isteneknek.
Ölébe kapta Mummut, becézgette, csókolgatta őt a tanácsért.

Visszatérvén, gyüjti maga köré
elsőszülötteit és elmeséli
mind a Tiámatnál történteket.
Le-föl futkosnak a nagy istenek - kiabálnak, veszekednek,
majd elcsöndesülve leülnek, rosszkedvűen.
Éa, a bölcsességben erős, a hatalmas,
az okos Éa, a mindent tudó,
a gonosz szándéknak ellene szólott
s varázskört vont Apszu s Mummu köré.
Apszura álmot öntött s víz mélyére
süllyesztette az álomba-zuhantat.
Midőn Apszu már álomban elázott:
tanácsadója, Mummu is
erőtelen, megmozdulni se bír.
Mummu férfi-tagját akkor lemetszi,
jogarát, koronáját elragadja
és en-magát díszíti föl velük.
Lenyűgözvén Apszut, agyonütötte,
Mummut pedig megkötözte, reátérdelt.
Apszu tengerén ütött tanyát;
Mummu rabszíjon, kényére Éának.
Legyűrte ellenségit, agyonütötte,
vizek mély fenekén fékentartá -
ő maga meg, csillapult szívvel,
pihenni dőlt palota-termében.
Apszunak nevezte el palotáját -
a szent fáklya ennek szívében állott!
Ünnepet ült Éa és Lahamu,
a hős isten s gyönge arája,
ünnepet ült a Sors házában,
a Rendelések csarnokában,
s lakoma múltán ágyba térve
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.
A tenger mélyén, az Apszu szívében,
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.

Éa volt a nemző-atyja.
Damkina volt szülő-anyja.
Egy isten-asszony melléből szopott
s dajkálója félelemtelen szívvel
nevelte föl.
Termete ékes, pillantása éles,
tartása szálfa - maga méltó uralkodásra.

Midőn Éa, nemzőatyja reánéz,
örvend és ujjong - megdobog a szíve.
Tökéletesnek teremté őt, kétfejűnek;
méltóságban mindenki mást felülmúl;
tagjai tündöklőbbek az elégnél;
alig-felfoghatók, hozzá-nem-férhetőek.
Szeme négy és füle is négy vala,
szájából lángos tűz csapott elő;
négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett -
mindent látott és mindent hallott.
Sudárabb a nagy isteneknél, soraikból fejjel kimagaslik:
tagjai fönségesen nőttek, másokéinál ékesebben.
"Miféle sarj, kinek a magva ez? Miféle sarj, kinek a magva ez?
Az Ifjú Napnak, a Tavaszi Napnak, az Istenek Napjának sarja ő!
Kicsiny fiam! Édes mézem! Kicsiny fiam! Lobogó vérem!
Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző Napja, fenséges!
Tíz Isten fényessége rajta, bővelkedik
dicsősséggel; félelem parazsa rajta, ijeszt rettenetességgel."

Nemzé akkor Anu a négy szelet
s megteremté a forgószelet is.
Tiámatot hogy bolygatnák, folyókat
rendelt folyni, sebes sodrással.
Az istenek, miként ostromban, szenvedtek
és jajveszékeltek, szívük megtelt gonoszsággal,
Tiámathoz így kiáltoztak:
"Midőn Apszut, szeretődet eloltá,
meg nem bosszultad holtát, félreálltál.
Midőn Anu a négy szelet teremté,
szíve remegett. Ó, jaj már minékünk!
Apszu sorsát, ágyasodét
és Mummuét, kiket legyőzött,
vedd eszedbe! Már egyedül vagy!
S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.
Bennünket bizony nem szeretsz te!
Mi belső részeink remegnek, mi szemeink
vértől vakulnak!
Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,
győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"

Hallván Tiámat szájuk szózatát, kegyetlen
tervet szakított szívéből.
"Okos tanácsot adok valóban! Szörnyet, sokfélét,
teremtek s készítvén szörnyű hadat, hadd harcolok hát!
Az istenek, a menny közepetáján, meglapulva
reszkessenek a hírtől: harcra kelek s iszonyú
fegyverekkel sujtok le ádáz ellenségeimre!"

Sereglenek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.

A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten -
az ijedségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e furcsa szörny-nemekből létrehívott.
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.

"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fönséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dícsérjenek!"
Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"

Így lőn Kingu választott: anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"